A letelepedő magyarság az előttük itt élő avarság és a szláv lakosság által készített edényeket használta, majd a szlávoktól tanulták a mesterséget. A fazekas mesterséget, eleinte a hűbéri birtokok jobbágyiparosai űztek, később pedig elsősorban a városi, mezővárosi céhekbe tömörülő, kizárólag ipari-kereskedelmi tevékenységet űző mesterek.

A történeti Magyarországon hat nagyobb fazekasközpont létezik, amelyek különböző stílusjegyeket alakítottak ki. A hat nagy stíluscsoport a következő: Közép-tiszai terület, Felső-tiszai terület, Felvidéki terület, Közép- és Dél-alföldi terület, Dunántúli terület, Erdélyi terület.

A fazekasság legfontosabb nyersanyaga az agyag, amelyet a lakóhelyükhöz közel bányásznak, vagy különösen a tűzálló agyag esetében messziről hozatnak. A népi agyagiparosokat a feldolgozásra kerülő nyersanyag minőségétől, és az általuk elkészített edényfajtáktól függően többféle elnevezéssel illetik. A tűzálló agyaggal dolgozók a fazekasok, és a kályhások, a nem tűzálló agyagot felhasználók neve pedig tálas, és korsós. A fehéredényesek pedig ónmázas, ún. népi fajanszot készítettek.

A fazekasok vagy maguk vitték készítményeiket eladni, vagy kereskedőknek adták át, akik révén a készítési helytől távoli vidékekre, gyakran az ország határain túl is eljutottak. Az edényeket szalma közé, kocsira rakva, otthonuktól messze vitték készítőik. Az edényekért kapott fizetség nem mindig pénz volt, hanem terményért vagy más élelmiszerért cserélték el, ahogy a szükséglet megkívánta.

A 19. század második felétől a polgárosodás, és a gyáripar fejlődésével párhuzamosan elindult a fazekasság hanyatlása, a cserépedényeket lassan fölváltották a keménycserép, vas és zománcos edények és tárgyak sora.

   

Beállítások